14

 

 

 

Kellan minden erejét megfeszítve küzdött az indák erősödő szorítása ellen. A megelevenedett kutyaszobrok egyre közelítettek. Tudta, hogy ez az egész nem valóságos történés, csak az agyába pumpált műérzet, amely egy szoftver működését közvetíti; de az érzés nagyon is igazi volt. Ha a bestiák a torkának ugranak, az is éppen eléggé valóságos lesz.

Ki kell szabadulnia, ki kell jutnia a rendszerből, mielőtt elérik a biztonsági jégprogramok. Valószínűleg most éppen újra ellenőrzik a személyazonosságát. Egyre küzdött, közben a kiberdekk szabadulási próbálkozásait a kilépési protokollok feloldására adott parancsokként értelmezte. De az indák nem engedtek, a rendszer nem reagált; most már bizalmatlan volt, és visszaigazolást kért; és ha nem tetszik neki az eredmény…

A kutyák közelebb kúsztak. Kellan a lihegésüket is hallani vélte, de már nem volt biztos benne, mi a képzelődés, és mi a valóság. Az egyik karját sikerült kiszabadítania: úgy látszik, a rendszer elakadt a gépe álcázóprogramjában. Mintha nem tudta volna eldönteni, mit tegyen vele. Kellan nekifeszítette szabad kezét a kapu kövének; igyekezett kihasználni a rendszer pillanatnyi gyengeségét. Az indák szívósan ellenálltak, de néhány mégis elszakadt a bejáratnál. A lány nem tudta, mit kellene tennie; nem volt benne biztos, hogy a Jackie által feltelepített szoftverek bármelyike kezelni tudja a helyzetet. Kell lennie még egy opciónak — csak éppen nem tudta, mi lehet az.

Az egyik kutya felmordult. Kellan megfordult, és látta, hogy időközben közelebb jött. Az állat a pofáját lehetetlenül hátrahúzva, izzó szemmel kivillantotta éles agyarait. A lány erőlködése végül egyértelművé tette, hogy nincs itt semmi keresnivalója, és a rendszer azonnal reagált. Kellan még keményebben küzdött, de nem sikerült kiszabadulnia; még mindig nem tudott megbirkózni a kilépési protokollokkal. A kutya felugatott, majd lekushadt, és a lányra vetette magát.

Ekkor hirtelen minden eltűnt, és az erdő helyét a statikus zaj szürke káosza vette át. Kellan csapkodva, hadonászva próbált védekezni a támadó kutya ellen. Érzékei feladták a harcot; a karjain nem lazult a szorítás.

— Kellan, Kellan! — hallotta. — Csss, nincs semmi baj, kint vagy.

— Orion? — hebegte a lány. Kezdett tisztulni a látása, a sötét foltok lassan alakot öltöttek körülötte.

— Nincs semmi baj — ismételte a tünde. — Nem történt bajod.

— Csak átestél egy kilökődési sokkon — szólalt meg Midnight. — Pár perc alatt elmúlik, de most gyorsan el kell tűnnünk. Fel tudsz állni?

Kellan körülnézett. Két társa mellette kuporgott; Orion most már elengedte a karját. A lány a csuklóját masszírozta, és közben megpróbálta összeszedni magát.

— Azt hiszem, igen — mondta. A karfát markolva lassan felemelkedett. Kicsit még szédelgett. Idegennek érezte a saját testét, de az érzés már múlóban volt.

Midnight felvette az elektródahálót és Kellan kiberdekkjét, és betette mindkettőt a székhez támasztott táskába.

— Megszerezted? — kérdezte. Kellan üres tekintettel nézett rá.

— A fájlt! — sürgette Midnight. — Megszerezted?

— Hagyj neki egy kis időt! — fortyant fel Orion, de Midnight továbbra is állhatatosan nézte Kellant.

— Igen, igen, megvan — motyogta a lány. Kezdett fájni a feje. — Mi történt?

— Elkezdtél csapkodni magad körül — felelte Orion —, mintha valaki megtámadott volna. Úgy döntöttünk, kihozunk onnan, úgyhogy kihúztuk a dugót. — Midnight arckifejezését látva Kellan megértette, hogy a döntést Orion hozta meg.

— Kösz — mondta. — Volt ott valami jég…

— Egyelőre hagyjuk — szakította félbe fagyosan Midnight. — A jég nyilván beindított egy biztonsági riasztást. Le kell lépnünk.

— De ha riadókészültség van… — kezdte Orion, azonban Midnight egy pillantással elhallgattatta.

— Bízd csak rám — vetette oda. — Akkor hát indulás. Kellan?

— Jó, kész vagyok — szólt a lány, és megtámaszkodott az asztalban.

Midnight elővett a táskájából egy tenyérnyi szerkezetet, és lenyomott egy gombot. Azután eltette a gépet, és elindult az ajtó felé.

— Most pedig kisétálunk, mint akik befejezték a munkát, és most indulnak haza — adta ki az utasítást. — Észre fogjátok venni a jelzést; akkor húzás, amilyen gyorsan csak lehet!

Midnighttal az élen kiléptek az irodából, és elindultak az őr posztja felé. Senki nem ült a pultnál, amikor odaértek.

— Hol van… — szólalt meg Kellan, de mielőtt befejezhette volna a kérdést, a távolból tompa morajlás visszhangzott, és megremegtek a falak.

— Mi a franc?! — kiáltott Orion, amikor magas, fülsértő hangon megszólalt a riasztó.

— Ez volt a jelzés — mondta Midnight. — Gyerünk.

A komplexum központi folyosóin egyenruhás őrök siettek a kijáratok felé; a vállalat alkalmazottai összepréselődtek, hogy utat adjanak nekik. Kellan döbbenten látta, hogy Midnight ahelyett, hogy kitérne az útból, karon ragadja az egyik őrt.

— Mi történt? — A hangjában valódi aggodalom csengett. — Robbantás?

— Kisasszony, azonnal el kell hagynia a területet! — válaszolt kurtán a szigorú arcú tünde — Hagyják el a területet a saját biztonságuk érdekében! — Ezzel megfordult, és az egysége után szaladt.

— Hallottátok — hunyorított Midnight a társaira. — El kell hagynunk a területet, most rögtön.

Egy csapat látogatóhoz és alkalmazotthoz csapódva elindultak kifelé; senki sem állította meg őket. Kint már egy egész tömeg verődött össze. Az őrök mindenkit távol tartottak az épülettől. Kellan sziréna hangjára lett figyelmes: a Békefenntartó Erők járművei körülvették az épületet. A komplexum távolabbi részében sötét füstoszlop emelkedett az ég felé.

— Ne állj meg! — szólt Midnight, amikor Kellan visszanézett. Sietős léptekkel hagyták el a területet. Egy szempillantás alatt az autójukhoz értek, amely néhány saroknyira onnan várta őket. Midnight kihajtott az utcára. Gyorsan maguk mögött hagyták a komplexumot, és már robogtak is a rejtekhelyük felé.

— Hát ez meg mi volt? — kérdezte végre Orion.

— Vészmegoldás — felelte Midnight. — Egy kisebb távirányított robbantás és egy előre felvett fenyegető hívás Telestriannak. Mivel a vállalatnak már néhányszor meggyűlt a baja a Rinellével, minden fenyegetést komolyan kell venniük.

— Vagyis arra gondolnak majd, hogy van még egy bomba — mondta Orion. Midnight bólintott.

— Vagy több. Amíg mindent átkutatnak, addig folytatni fogják az épület kiürítését, és senki nem fog törődni egy alacsonyabb rendű rendszerriasztással. Ha szerencsénk van, a magasabb szintű riadó felülírja az általunk okozott kisebb jelentőségű riasztást, és akkor órák telnek el, mire valaki egyáltalán észreveszi a jelzést.

— Szép — biccentett elégedetten Orion. — Ezek szerint megúsztuk.

— Kellan, ha visszaértünk a rejtekhelyünkre, szeretném ellenőrizni a fájlt. Megnézem, minden megvan-e, mielőtt találkozunk a megbízónkkal, és nyélbe ütjük az üzletet — mondta Midnight. Kellan bólintott.

— Persze. Akkor… ennyi volt?

— Körülbelül. Már csak a cucc átadását kell lebonyolítani — felelte Midnight. — Miért, még elnézelődnél egy pár napot a csodás Tir Tairngire-ban?

Kellan megrázta a fejét.

— Annyira nem — mondta. — Csak azon gondolkozom, rendbe jöttek-e már otthon a dolgok.

— Biztos vagyok benne, hogy nincs miért aggódnod — felelte Midnight.

 

 

Az üzlet az üzlet, ebben Jackie szilárdan hitt. Ő nem tesz senkinek keresztbe, aki nem ártott neki. Semmi köze Toshiro Akimurához, és egyáltalán nem érdekelte, milyen kapcsolatban áll a férfi a Cross Applied Technologies-zal. Bármi gondjuk is volt egymással, Jackie csak azzal törődött, hogyan húzhatna hasznot az ügyből. És jelen pillanatban úgy tűnt, hogy nagyon is szép summát akaszthat le az információért, amelyet a Crossnak átpasszolt. De akkor meg miért érzi magát kellemetlenül?

Mert nemcsak Akimura van érintve az ügyben, válaszolta meg a saját kérdését, miközben ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Akármi is folyik, akármi is Akimura szándéka, az érinti Kellant, és most már érinti Lothant is. Az egy dolog, hogy a Cross eldöntötte, hogy rendezi a vitás kérdéseket Akimurával, de most egyre inkább úgy tűnik, hogy valaki más is — valaki, akit ő jól ismer — a tűzvonalba kerül.

Még a végén egy második Zhade lesz a dologból, gondolta Jackie. Egy korábbi munka során olyan információkat adott át Eve-nek, amelyek miatt Kellan összetűzésbe keveredett egy méregsámánnal. A sámán egész Seattle-t meg akarta mérgezni. A helyzet egyre kényesebbé vált, és az irányítás kezdett kicsúszni Jackie kezéből; ő már inkább lefújta volna az egész akciót. De nem így Kellan. Ő úgy döntött, hogy helyreigazítja korábbi hibáját, és üldözőbe vette a sámánt, akinek a kezében volt a halálos méreg.

Jackie idegesen rágta az alsó ajkát. Eve-vel eddig mindig korrekt üzleteket kötött, de jól tudta, hogy a nőt hajtja az ambíció. A cégek világában ez természetes is volt, különösen az ő pozíciójában; másképp nem is juthattak volna el idáig. Eve nyilvánvalóan megszimatolta Akimurában a lehetőséget — de vajon miért?

Eddig úgy látszott, hogy Akimura Kellan életére tör; így Kellannek jól is jönne, hogy a Cross ki akarja őt vonni a forgalomból. Probléma megoldva. De az alapján, amit Lothantól megtudott, már máshogy fest a dolog. Akimura azt állította, hogy ő nem akarja megtámadni Kellant, de valaki más igen. Akimura persze hazudhatott is — de mi van, ha nem? Mi van, ha egy harmadik szereplő, jelen esetben a Cross, megbolygatott egy kényes ügyet? Nem kéne ezzel foglalkoznia, gondolta magában Jackie. Ez is csak egy üzlet, hacsak…

— Ó, a francba! — mormolta Jackie. Lehuppant a kényelmes forgószékbe, és az ölébe vette a kiberdekkjét. Csak egy módon tudhatja meg az igazságot. Letekerte az optikai kábelt, bedugta a homlokán levő jackbe, és bekapcsolta a gépet.

Aki bújt, aki nem, jövök! gondolta, és lenyomta az indítás gombot.

 

 

Mire visszaértek a lakásba, Kellan már szinte teljesen magához tért a kilökődési sokkból. A feje azért még sajgott, és enyhe rosszullét környékezte. A biztonsági programokkal való összecsapás ellenére az egész vadászat túlságosan egyszerű tűnt. Úgy vélte, a könnyű siker Midnight jó tervezőkészségének és a cégen belül kapcsolatainak köszönhető; de az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendjén. De mivel további információk nem álltak rendelkezésére, a kellemetlen érzés forrását képtelen volt beazonosítani. Nem tehetett mást, mint hogy elhessegette az aggodalmait.

Eszébe jutott a kiberdekkjén elmentett fájl. Úgy tudta, hogy az adatok a Telestrian-vállalat belviszályaiban fognak szerepet játszani. Vajon miért olyan értékesek? Ha a fájl valóban tönkretehet valakit, akkor miért nem védték meg jobban, ahelyett, hogy eldugnák a rendszer egyik homályos zugában?

A szobába érve Kellan kimerülten dőlt az egyik ágyra. Orion elővett két üveg vizet, és az egyiket a lánynak adta. Midnight ledobta a céges ruhákat, és felvette a saját munkaruháját.

— Írd ki az adatokat egy chipre — mondta gyorsan Kellannek. — Értesítem az ügyfelünket, hogy átveheti az árut.

— Egy percet igazán nyugton hagyhatnád, nem gondolod? — mondta Orion.

Midnight szúrós tekintettel fordult felé.

— Minden perc késlekedéssel azt kockáztatjuk, hogy a cég akcióba lép. Bármit is tesznek, az adatok attól kezdve valószínűleg semmit sem érnek. Minél előbb átadjuk az árut, és bezsebeljük a pénzt, annál hamarabb eltűnhetünk. Majd akkor pihenünk, ha kezünkben lesz a zseton, de addig még tart a munka.

— Igaza van. Semmi gond — szólt Kellan. Sóhajtva feltápászkodott az ágyról. Levette a pulóvert, és a földre hajította. Orion aggódva nézett rá.

— Jól vagy? — kérdezte halkan.

— Persze, csak fáradt vagyok. Szeretném, ha már túl lennénk rajta.

Orion bólintott, és elkezdte összeszedni a saját felszerelését. Kellan leült az asztalhoz, elővette a dekket, feltette az elektródahálót, és kijelölte a Hajnalcsillag fájlt. Átfutotta a fájl leírását a tekintete előtt hatalmasra felnagyított virtuális képernyőn. Sejtése beigazolódott: a fájl elég kicsi volt, valószínűleg szövegformátumú, talán néhány képpel kiegészítve: videót, műérzetet vagy más összetettebb adatot biztosan nem tartalmazott. Talán e-mail volt, vagy valamilyen más levelezés része. Kellan rápillantott

Midnightra, aki már átöltözött, és készen állt az indulásra; majd kiadta a dekknek a parancsot a dekódolásra.

Csak néhány másodpercig tartott. A titkosítás szemmel láthatóan régi volt; mint kiderült, maga a fájl is. Kellan meglátta a dátumot: az utolsó módosítás majdnem húsz évvel ezelőtt történt! A lány újra Midnightra nézett, aki éppen hátat fordított, miközben ő megnyitotta a fájlt. Az első oldal legördült előtte. Jól tippelt: szöveges dokumentum volt.

Hajnalcsillag Projekt, olvasta Kellan. Dr. Marc Thierault, ThD, koordinátor. Tanulmány a haladó alkalmazási lehetőségekről az idézés…

— Jön már a fájl? — hallotta Kellan Midnight hangját a háta mögül. A lány majdnem felugrott; olyan gyorsan fordította hátra a fejét, hogy kis híján elmozdult az elektródaháló.

— Ööö, persze! — válaszolt, és remegő kézzel bedugott egy üres optikai chipet a dekk csatlakozójába. A fájlt egy pillantással bezárta, majd kiadta az utasítást a dekknek, hogy írja ki a chipre.

— Jól van. Én most telefonálok egyet. Egy perc, és itt vagyok. Midnight a telefonnal a kezében kilépett a szobából, Kellan pedig kivette a chipet a dekkből. Ahogy az ajtó becsukódott, rábámult a chipre, aztán bedugott egy másikat is a csatlakozóba. Orion odament, és leült a lánnyal szemközt.

— Na? — kérdezte csendben, kérdő tekintettel.

— Mi az? — kérdezett vissza Kellan, továbbra is a képernyőre meredve.

— Mi van a fájlban?

Kellan nem látta értelmét a tagadásnak.

— Nem nagyon tudtam megnézni — felelte halkan. — Valami az idézés haladó alkalmazásairól.

— Szóval ilyen szellemdolgok?

Kellan kivette a második chipet is, levette az elektródahálót, és kikapcsolta a dekket.

— Igen. De igazából nem tudom, mennyire lehet egyáltalán haladó, mert a fájl már húsz éves. Bármit is tartalmaz, már biztosan elég elavult.

Orion szemöldöke a magasba szökött.

— Mit árthat egy ilyen cucc bárkinek is a cégnél?

Kellan vállat vont, és a kezével elgereblyézte a haját. A táskájába tette a dekket, fogta a páncélkabátját, és felhúzta a póló fölé.

— Talán valami régi családi titok, amit Telestrian apuka nagyon szeretne mélyen elrejteni. Ki tudja?

Orion elgondolkodva rázta a fejét.

— Bár már kint lennénk innen — mormolta.

— Az jó lenne.

Kellan ránézett a kezében tartogatott chipre, aztán egy hirtelen mozdulattal Orion kezébe nyomta.

— Hát ez most mire jó?

— Biztosíték — mondta röviden a lány. — Nem tudom, mi van ezzel a hellyel, de kiráz a hideg tőle. Már azóta ideges vagyok, mióta elhagytuk Seattle-t.

— Szerintem ez nem Tir Tairngire miatt van — jegyezte meg Orion. — Szerintem…

Nyílt az ajtó, és Midnight lépett be a szobába, kezében a telefonnal. Egy pillantása az egymás kezét fogó párosra és a szája sarkában feltűnő halvány mosoly jelezte: csodálkozik, hogy nem a korábbihoz hasonló forró ölelésben találja őket. Orion zsebre dugta a kezét a chippel együtt.

— Megvagyunk — szólt Midnight. — Menjünk, Kellan.

— Készen vagyok — felelte Orion, de Midnight nemet intett.

— Először azt akarták, hogy egyedül menjek. Arra még rá tudtam beszélni őket, hogy hozhassak magammal még egy embert, de többet nem.

— Akkor Oriont kéne vinned — mondta Kellan. — Ő fedezhetne téged.

— Most többet ér a mágikus erősítés — vetette ellen Midnight.

— Menj, Kel! — szólt Orion, amikor Kellan tiltakozni készült. — Csak legyünk túl rajta.

Midnight helyeslően bólintott.

— Hallgass rá! Nincs időnk vitatkozni.

 

 

Eve levelezésébe behatolni még igazán nem volt nehéz. Jackie ismerte a rendszer néhány sebezhető pontját — már akkor komolyan tanulmányozni kezdte a Cross rendszerét, amikor egyértelművé vált, hogy Eve-vel való kapcsolata nem merül ki néhány találkozásban. De mindeddig nem került rá sor, hogy ezeket a gyengeségeket ki is használja. A levelek dekódolása már több munkával járt, de igazán megérte a fáradozást.

— A francba — mormolta a dekás, amikor a levél végére ért. Rosszul áll a dolog. Nem elég, hogy Eve az utóbbi napokban többször lépett kapcsolatba a Cross központjával, mint más hasonló rangú alkalmazottak egy hónap alatt, ráadásul sietve megszervezett egy repülőutat Québecbe egy csúcstalálkozóra, ahol ígérete szerint rendkívül nagy jelentőségű dokumentumot mutat majd be.

Jackie már korábban is szimatolt Eve levelezésében, és tudta, hogy mindig elkészít egy tervezet-fájlt, ha beszámolóra készül bármilyen szintű vezetőség előtt. A két fájlt, a tervezetet és a végleges változatot együtt tárolja a személyes csomópontján a Cross seattle-i kirendeltségén, és magánál is őriz egy másolatot a zsebirodáján. Jackie könnyedén megtalálta a keresett fájlt. Eve szép munkát végzett, hogy megnehezítse a hozzáférést, de az erőfeszítései mit sem értek Jackie képességeivel és elszántságával szemben.

Amikor megnézte a fájlt, nagyon örült, hogy ideiglenesen félretette az ügyfél kijátszásával kapcsolatos fenntartásait. A fájl mindazt az információt tartalmazta, amit Jackie Eve-nek átadott, emellé Eve csatolta a céges adatokat, amelyek szerint Akimura korábban a Seraphim ügynöke volt. Jackie eddig csak kósza pletykákat hallott a Cross céges biztonsági szolgálatának szigorúan titkos részlegéről — illegális titkos ügynökökről, a cég alkalmazásában álló árnyvadászokról suttogtak —, úgyhogy nem teljesen igazodott ki az Eve által érintett viszonyok között. Egyben viszont biztos volt: a Crosshoz hasonló megacégek nem szívesen engedik el az ügynökeiket, ha egyáltalán előfordul ilyen.

A fájl felvázolt egy tervezetet is, amely Akimura kiiktatásának lehetőségeit taglalta olyan módon, hogy ne maradhassanak elvarratlan szálak, beleértve egy Tir Tairngire-beli „befejezetlen projektet” is. Megvan a kapcsolat, gondolta Jackie, és tovább olvasott.

Eve úgy tervezte, hogy a feletteseinek az egész csomagot már befejezett ügyként mutatja be — nyilván feltételezte, hogy egyszerűbb lesz ezért a bocsánatot elnyerni, mint engedélyre várni, miközben esetleg egy másik karrierista aratja le a babérokat.

Érthető, hogy Eve úgy vette át az adatokat, mint aki születésnapi ajándékot kapott, jutott eszébe Jackie-nek. Úgy látszik, alábecsülte a közvetítő reakcióját. Azt hitte, Eve megpróbálta eltitkolni a hír által keltett enyhe izgalmat, de nem sikerült. Pedig igazság szerint nagy önuralomra vall, hogy nem kezdett el ott helyben cigánykereket hányni. Ez az ügy hatalmas lendületet adhat a karrierjének: tálcán hozza a híres ügynököt, akinek évekig sikerült kicsúsznia a cég markából; és tisztáz egy több évtizedes, mindeddig lezáratlan ügyet, amelyben Akimura is érintve volt.

Normál esetben Jackie-t közömbösen hagyták volna Eve tervei, ahogy az is, hogy a nő túljárt az eszén; legfeljebb az zavarta volna, hogy kérhetett volna többet is. Akimura hibázott, és a Cross most úgy söpri el, mint egy ballisztikus rakéta — hát istenem, ilyen az élet az árnyak között. Más aggasztotta Jackie-t: az akció ütemterve és az ügy tervezett lezárása, amelyet Eve nyilvánvalóan a beszámoló drámai csúcspontjának szánt.

A cég egységei készen állnak — így a zárszó — az azonnali csapás végrehajtására és a helyszín megtisztítására. Azaz Eve a főnökei kezébe adja az Akimurára szegezett pisztolyt: ők eldönthetik, hogy azonnal meghúzzák a ravaszt, vagy Eve-re bízzák a kivitelezést. Az egységek csak a parancsra várnak; minden gondosan előkészítve. Biztosítják azt is, hogy ne maradjanak tanúk és elvarratlan szálak, ami azt jelenti, hogy…

— Mindenkit likvidálnak, aki Akimurával van — morogta Jackie. — A francba!

A Cross ügynökei ugyan törekedni fognak a „járulékos veszteség” minimalizálására, ahogy ők mondják; de az biztos, hogy a művelet szemtanúit válogatás nélkül megölik, csupán a biztonság kedvéért.

— A francba — ismételte Jackie. Akimura jelen pillanatban két lábon járó célpont, és mindenki, aki vele van, a tűzvonalba kerül. Azaz Lothan és G-Dogg is, és ha megtalálják Kellant, akkor ő is, és vele minden társa. Jackie már egyiküket sem tudja figyelmeztetni. A Mátrixon belüli kommunikációt lehallgathatják, főleg, ha máris megfigyelés alatt vannak. És ha a Cross megítélése szerint ő nem egy hasznos hírforrás, hanem csak egy felesleges tanú, akkor magát is nyugodtan a „járulékos veszteségek” közé sorolhatja. Úgy látta, a folyamat már megindult, és már csak az hiányzott, hogy a vezetőség kiadja az utasítást a végrehajtásra -ez már szó szerint a végső stádium. Eve jegyzeteiben nem volt szó a pontos időzítésről, ahogy arról sem, meddig megy el ő maga, de ez nem jelenti azt, hogy ezek ne szerepeltek volna a tervekben.

— Akkor hát — gondolkodott hangosan Jackie, miközben a virtuális képernyőre meredt — a kérdés mármost az, mi itt az én teendőm?

 

 

Már sötétedett, amikor Midnight és Kellan beszálltak a kocsiba, és elindultak. Kellan nem kérdezte Midnightot, hova mennek; egyrészt úgysem válaszolt volna, másrészt Kellan nem ismerte annyira Portlandet, hogy túl sokat jelentsen neki az útirány. Bíznia kellett benne, hogy a tünde tudja, merre megy, és mit csinál, és hogy az egész vadászat hamarosan véget ér.

— Ha odaérünk… — szólalt meg Midnight.

— Tudom, tudom, te fogsz beszélni — felelte Kellan.

— Azt akartam mondani: kérlek, figyelj jól a mágikus jelekre — mondta a tünde. — Ehhez én nem értek.

— Bocs.

Midnight vállat vont.

— Semmi baj. Nemsokára túl leszünk az egészen.

Befordultak, és egy szélesebb utcán suhantak tovább. Itt nagyobb volt a forgalom, de ez mind semmi volt ahhoz képest, ami ilyentájt Seattle-ben zajlik. Alighanem erősebben korlátozzák a forgalmat és a károsanyag-kibocsátást, mélázott Kellan.

Ekkor halkan jelzett Kellan fülében az apró adóvevő, mire a lány felegyenesedett ültében.

— Úgy látszik, társaságot kapok — szólt bele Orion —, és azt hiszem, nem teázni jöttek.

— Tűnj el onnan — szólt Midnight, jelezve, hogy ő is hallotta a szavait. — Gyorsan!

— Na persze — szólt Orion. — Én… — Tompa puffanás szakította félbe az adást. Egy darabig csak szaggatott köhögés hallatszott az adóvevőn.

— Orion? Orion! — kiáltott Kellan. Nem jött válasz, csak egy hangos puffanást hallottak, majd csend lett.

— Orion! — ismételte Kellan.

— Kellan, hagyd abba — szólt Midnight. — Kapcsold ki az adóvevőt! Nehogy valaki befogja a jelet.

Kellan megrökönyödve meredt a tündére.

— Mit beszélsz?! — kiabált. — Orion bajban van. Vissza kell mennünk!

Midnight fél szemöldökét felvonva, szánalommal nézett a lányra.

— Nem mehetünk vissza — mondta, mintha egy kisgyereknek magyarázna. — Nem érünk olyan gyorsan vissza, hogy bármit is tehessünk.

— De asztrális projekcióval… — kezdte volna Kellan, Midnight azonban megrázta a fejét, és a következő kijáratnál letért a külső sávba.

— És mit csinálsz, ha odaértél? — kérdezte. — Nem tehetnél semmit. Csak állhatnál, és nézhetnél; ráadásul ők valószínűleg mágikus erősítést is vittek magukkal.

— Ők? A Telestriantól?

— Alighanem. Csak kinyíratnád magad.

— De hogy találtak ránk ilyen gyorsan?

Midnight vállat vont.

— Azt mondtad, hogy tettél óvintézkedéseket!

— Úgy látszik, elszámítottam magam — szólt fagyos nyugalommal a tünde, és lefordult a főútról.

— Hova megyünk?

— Ki kell jutnunk a városból, aztán Tir Tairngire-ból is — felelte Midnight. — Az üzletnek lőttek. A találkozón is tőrbe csalhatnak minket.

— Nem mehetünk csak úgy el! Orion…

— Orionnak egyedül kell boldogulnia! — csattant fel Midnight. — Semmit sem tehetsz érte. A visszatérés most öngyilkosság lenne, ezt te is jól tudod, Kellan! Orion tudta, mit kockáztat, és nem hinném, hogy örülne, ha eldobnád az életedet, hogy utánamenj.

— De… — folytatta volna Kellan, de torkán akadt a szó. Midnightnak igaza van. Az egyetlen, amit Orion biztosan nem akar, hogy ő valami butaságot tegyen, miközben segíteni próbál. Akkor aztán hallgathatná a szemrehányásokat.

„Ő meghalt, Kellan, nem tudsz neki segíteni.” Az álom emléke egyszerre megrohanta: látta Orion ernyedt, véres testét a karjai között.

„Nem igaz!”

„Nem tudsz neki segíteni, Kellan. Hagyd.”Az álom igaz volt. Valóra vált.

— Vannak még kapcsolataim — szólt Midnight. — Remélem, tudnak segíteni a kijutásban. Arra már nem mehetünk, amerről jöttünk.

Kellan ezt már nem is hallotta. Nézte az elsuhanó épületeket és utcákat, amelyeket vörösbe és bíborba öltöztettek a lemenő nap utolsó sugarai. A kép lassan elmosódott, ahogy Kellan a könnyeit nyelte; arra gondolt, mi mindent kellett volna még elmondaniuk és megtenniük, amit nem mondtak el, és nem tettek meg, mert nem engedte az árnyak világának szigorú valósága.